Most vagy soha

 

Caris a szerszámait tisztogatta miközben én kötögettem. 10 éves, és sok mindenben az édesanyjára emlékeztet. Akkoriban biztos voltam benne, hogy egyszer lesznek unokáim, de az elmúlt évtizedek elbizonytalanítottak. Lennon körülöttünk tett-vett, dobozokba pakolgatott mindenfélét, és mint általában, képtelen volt nyugton maradni.

"Nagyi," szólított meg Caris kérdően.

"Igen, kincsem?"

"Ma töri órán az iskolában az ezredfordulóról beszélgettünk. Akkor még tényleg volt olyan számítógép, amit nehezen bírt el egy ember?"

Elmosolyodtam. "Hát, igen. De aztán, ahogy felnőttem, egyre kisebbek lettek - kb. olyanok, mint amilyet ti is kaptok - azzal a különbséggel, hogy szinte mindenkinek volt."

"Nagyi, te nem mesélsz sokat azokról az időkről... A tanárunk azt mondta, hogy akkor még nagyon más volt az élet, bár még elég fiatal, úgyhogy nem tud mindent... Nem mesélnél többet?"

Felsóhajtottam.

"Lennon, hogy megy a dobozolás? Két nap múlva indulunk, mielőtt kezdődik a havazás."

Caris abbahagyta a szerszámok tisztítását és rám nézett. Kötögettem tovább, és összeszedtem a mondanivalómat.

"Háát, nehéz elmesélni, milyen volt akkoriban az élet, Caris. Őszintén szólva, kicsit rosszul érzem magam, amikor a régi időkről mesélek. Amikor annyi idős voltam, mint te, a nagyszüleim sokat meséltek a háborúról, és hogy milyen nehéz volt akkoriban. Legtöbbször nem meséltek el minden részletet, de így is tudtuk, hogy nagyon nehéz volt akkor az élet. De nekünk, akik a 90-es években nőttünk fel, pont ellenkező élményeink voltak. Jó életünk volt, sok dolgunk volt, talán túl sok is..."

Közben bejött Rob Ethannal, a lányunk férjével.

"Nagypapa!" kiáltott fel Caris, "Mesélsz nekem a régi időkről? Sose mesélsz te sem."

Rob nyögött egyet, ahogy levette a bakancsát. "Ohh, azok az idők már elmúltak."

Ethan egymásra tett párat a dobozok közül, amiket Lennon bepakolt. "Nagyapátok nem szeret arról beszélni, amit elvesztettünk," jegyezte meg, és elkezdett egy dalt dúdolni, egy olyat, amit autózás közben énekelgettünk régen: "Ha nem lettem volna soha gazdag, könnyebben élnék most szegényen..."

Rob felszisszent. "Van ebben valami igazság, de nem emiatt nem szeretünk azokról az időkről beszélni."

"De akkor miért nem, Nagypapa?"

Összenéztünk Robbal, hisz beszéltünk már erről korábban magunk között. Hogy mesélhetnénk nekik arról a sok, ma luxusnak számító dologról és a biztonságos életről, amik már lényegében elérhetetlenek? Hogy tudnánk beismerni, hogy... de valahogy most mégis úgy tűnt, hogy elérkezett az a pillanat, hogy minden elmeséljünk, mielőtt a partról az ország belsejébe költözünk a téli viharok idejére. Lehet, hogy most lesz az utolsó alkalom, hogy mindannyian együtt el tudunk menni a kunyhóhoz.

"És mit mondott még a történelem tanárod, Caris?" kérdeztem.

"Hát, azt mondta, hogy minden sokkal jobban szervezett volt, és a számítógépeknek köszönhetően információs társadalomban éltek az emberek. Ugyanakkor nem törődtek a figyelmeztetésekkel és előrejelzésekkel. Igaz ez, Nagyi? Tényleg tudtak az emberek az összeomlásról, mielőtt bekövetkezett volna?"

A szobában mindenki megdermedt egy pillanatra, még Lennon is, aki még csak hat éves volt, de elég okos ahhoz, hogy megértse a kérdést. Én válaszoltam.

"Igen, tudtak. Tudtunk. Azaz tudtunk is, meg nem is. Egyértelmű volt, hogy változnak a dolgok, de ugyanakkor nem is változtak, és sok minden olyan zavaros volt."

"Sok olyan ember is volt, aki szándékosan összezavarta az embereket," tette hozzá Rob, és láttam, hogy a régi harag fellángolni készül benne. Hát, hagyjuk, hadd engedje ki.

"Hogy érted ezt?" kérdezte Lennon.

"Elég hihetetlen, de sok pénzes és hatalommal rendelkező ember volt, akik nem akartak változtatni az életükön és a dolgok folyásán. Továbbra is el akarták adni az olajukat, működtetni a légitársaságukat, anélkül, hogy érdekelték volna őket a következmények. Ezért szándékosan összezavarták az embereket: megkérdőjelezték a tudományt, elferdítették a statisztikákat, álhíreket jelentettek meg... és az újságírók ahelyett, hogy ellenálltak volna és rámutattak volna egyéni pénzügyi érdekeltségükre, továbbra is meghívták őket a TV-be és hírműsorokba, hogy elmondhassák ők is az álláspontjukat."

Rob már fel alá járkált.

"Természetesen, ezek közül az emberek közül páran a kormány tagjai voltak! Igen, voltak olyan politikusok, akiknek nagy érdekeltségei voltak a fosszilis erőforrás iparban, ezért erőteljesen tiltakoztak a megújuló energiák elterjesztése és támogatás ellen, valamint támogatták a hidraulikus repesztéses technológia (fracking) használatát is.

Caris szemei elkerekedtek.

"Micsoda? Azt mondod, hogy a KORMÁNY tudta, és mégis eltitkolta?"

"Nem kellett eltitkolniuk," válaszoltam. "Egyszerűen elvonták róla a figyelmünket. Mindenki tudott a helyzetről. Az iskolában is tanultunk róla. Minden évben kijött egy jelentés arról, hogy megint rekord magas átlaghőmérsékletet mértek, és hogy emelkedik a tenger szintje. Az emberek egyszerűen nem rakták össze a dolgokat. Voltak rock sztárok is, akik az etiópiai éhezőknek gyűjtöttek pénzt, miközben nem jöttek rá, hogy az éhezés is a globális éghajlatváltozás, a klímakatasztrófa következménye. Mindeközben az addig 100 évente megtörténő katasztrófák tízévente, majd háromévente bekövetkező katasztrófákká váltak..."

Elhallgattam. Eszembe jutott egy hír egy 2023-ban közvetített híradóból. Kelet-Afrikában szárazság volt. És láttam magam előtt az éhező, csonttá soványodott édesanyák képét, akiknek el kellett dönteniük, hogy melyik gyermeküknek adnak enni. Aztán a 2026-ban bekövetkezett dél-ázsiai áradások képét. És a harmadik európai hőséghullámét. A Közép-Amerikán végigsöprő hurrikánok sorát, miközben Ausztráliában erdőtüzekkel küzdöttek. Egyik katasztrófa a másik után. A 2031-ben hó nélkül maradt Mont Blanc képét, ami végre felkeltette a nyugati kormányok figyelmét, hogy ideje akcióba lépni. De addigra az állandóan fagyott területek gyors ütemben olvadtak fel, miközben hatalmas mennyiségű metán szabadult fel. A cselekvés túl későn jött, és túl kevés történt. A globális élelmiszerhiány, és a klímamenekültek áradata, először Afrikából, majd Spanyolországból, Görögországból és Olaszországból. Sorra érkeztek a hajók. Zavargások, tűntetések, összeomlás...

Lennon közben Ethan ölébe ült. "Ha mindenki tudta, akkor miért nem csinált senki semmit? Nem tudták volna megállítani az összeomlást az emberek?"

"Nem arról van szó, hogy senki nem csinált semmit," mondta Rob. "Voltak, akik még börtönbe is kerültek, mert felszólaltak azért, hogy történjen valami. Néhány kormány megpróbálta megváltoztatni a dolgokat. De nagyon nagy ellenállással kellett szembenézniük. Nem olyan volt, mint most, hogy a vezetőink a közös jó érdekében hoznak döntéseket, még akkor is, ha emiatt népszerűtlenek. Sok vezető régebben csupán azt csinálta, amiről azt gondolta, hogy az emberek - és a média - szeretnék. Nem költöttek a tömegközlekedésre vagy nemzeti szigetelési programra, mert nem lett volna népszerű. Nem merték a benzint és a dízelt megadóztatni. Lehettek volna elég bátrak ahhoz, hogy megváltoztassák a dolgokat, de nem voltak."

"De ha mindenki kiment volna az utcára tüntetni, mint 2040-ben, a politikusoknak is hallgatni kellett volna rájuk, nem? Miért nem tiltakoztak az emberek?

Ethan is közbeszólt.

"Voltak, akik tiltakoztak - emlékszem az iskolai barátainkra, akik tüntettek. De a legtöbb embert úgy tűnt, nem érdekli a dolog. A politikusokat pedig ritkán kérdezték a klímaváltozásról országjárásuk vagy TV szerepléseik során. Kicsit úgy tűnt, mintha a veszély túl távolinak tűnne, kicsit olyannak, mint a lábosban fövő béka számára a forráspont. És annak az amerikai filmnek igaza volt: az igazság kényelmetlen volt. A fogyasztás és kényelem korát éltük, és a legtöbb ember ebből egy kicsit sem akart feladni. Azt gondolom, azt remélték, hogy talán nem olyan rossz a helyzet, ahogy azt a tudósok mondták."

Rob bólogatott. "Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy 'Nincs értelme megváltoztatni az életem, csak azért mert a kormány nem képes döntéseket hozni és mert Kína minden hónapban egy újabb erőművet épít.' Bizonyos szempontból igazuk volt. Mindannyian tehetetlennek éreztük magunkat."

"Őrültségnek hangzik, ha belegondolunk," tettem hozzá. "A világon akkor volt a legmagasabb az emberek képzettsége, akkor fértünk hozzá leginkább az információhoz, elképzelhetetlenül gazdagok voltunk, rengeteg erőforrással rendelkeztünk, és emellett elég tisztán láttuk azt is, hogy mi fog a jövőben történni. Vagyis, nem is a jövőben, mivel már akkor, a szemünk láttára történtek a dolgok. És viszonylag fájdalommentesen átállhattunk volna egy 'zöldebb' útra, amitől valószínűleg még boldogabbak is lettünk volna. De kudarcot vallottunk. Abban reménykedtünk, hogy majd a technológia megoldja a dolgot, valamilyen csodás módszerrel eltávolítja a karbont a légkörből anélkül, hogy nekünk a kisujjunkat meg kellene mozdítanunk. Vagy Kínára mutogattunk, miközben nyomtuk a gázpedált. Vagy Afrikára és a Maldív-szigetekre, és közben az járt a fejünkben, hogy 'minden rendben van, mi nem ott lakunk'. Így vagy úgy, a világ megengedte, hogy az összeomlás megtörténjen. De nem kellett volna, hogy így legyen."

Caris felemelte ölemből a fejét, ránk nézett és szemeiben egy kérdés rejtőzött:

"És mi volt veletek, Nagyi és Nagypapa? Ti mit tettetek?"

 

Fordítás: Vadovics Edina, GreenDependent

Megjelent a Kislábnyom hírlevél 2018. novemberi (110.) számában.

 

 

A fordítás Louise Williams Now or never - a short story  c. írása alapján készült.

Az eredeti történet angol nyelven itt található: https://joyinenough.org/

Képek: Vadovics Edina©

 

Megosztás Megosztás