Birtokolni vagy létezni: természeti katasztrófa esetén ez nem kérdés.. És a hétköznapokban?

 

„Sokkal jobb, ha kevesebb holmink van, mint ha a sokat rendezgetjük.” (Joshua Becker)

Korunk fogyasztói kultúrájában fuldoklunk a tárgyakban. Egyre nagyobbak az igényeink, és egyre több mindent szerzünk be (nyaralásokon, szülinapokon, karácsonykor, leárazásokon), de a feleslegtől nem igazán tudunk megszabadulni. Otthonaink tele vannak cuccal és a halmok egyre nőnek. És mert azt gondoljuk, a megoldás a rend, egyre több és nagyobb dobozt vásárolunk, rendrakási tippeket és trükköket keresgélünk. De holmink rendszerezése (lomtalanítás nélkül) csak átmeneti megoldás lehet! 

 

Amire valóban szükségünk van, az az, hogy egyrészt szabaduljunk meg a feleslegtől, másrészt, hogy kevesebb dolgot akarjunk megszerezni, vagyis csökkentsük a birtoklás iránti vágyunkat!

Legyünk óvatosak: ha túl vagyunk egy sikeres lomtalanításon, a felszabadult hely feletti örömünkben ne szaladjunk azonnal rég vágyott, szükségesnek vagy megérdemeltnek vélt dolgokat vásárolni! Próbáljuk meg fenntartani a keletkezett szabad teret – üresen!

Ne hagyjuk, hogy a kényelem, az elvárások, a szokások, az unalom, az elégedetlenség, a másokkal való összehasonlítgatás, a reklámok, a státuszszimbólum, az ambíciók, az identitás, az önbizalomhiány újabb vásárlásba hajszoljanak! Muszáj megtanulnunk visszafogni a vásárolhatnékunkat, különben újra és újra telepakoljuk a lakást.

Időt kell szánnunk rá, hogy elengedjük a birtoklás iránti vágyunkat, és olyan megoldásokat keressünk, amelyek támogatják a kevesebb vásárlás megvalósítását, ld. megosztás, kölcsönzés, és a kreatív gondolkodás, amely nélkülözhetetlen, ha az ember tényleg csak a szükségleteit kielégítve vásárol, és nem a kényelmi és élvezeti szempontjait helyezi előtérbe.

Attól, hogy csökkentjük az igényeinket, és kevesebbet vásárolunk, nem leszünk szegényebbek és nem kerülünk hátrányos helyzetbe se! Feltéve persze, ha van körülöttünk egy közösség, amely segíti a birtoklástól szabadulni igyekvő embert. Az ilyen közösségekben nem kell javakat halmozni: ha nincs hólapátunk, kölcsönkérünk; ha olvasni szeretnénk, elmegyünk a könyvtárba; ha füvet nyírnánk, van közös fűnyíró stb.

Vannak természetesen, akik nem látják ilyen felhőtlennek a de-own elképzelést: Stephanie Land szerint például a de-clutter és de-own a középosztály hóbortja, akiknek könnyű kiselejtezni bármit, mert egyrészt bőven van miből selejtezni, másrészt bármikor be tudják szerezni, amire szükségük van. Mi van azokkal, akiknek nincs mit kiselejteznie, akik nem válogathatnak a különböző minőségű javak közt, akik már így is a minimummal kell, hogy beérjék? – teszi fel cikkében a kérdést.

Vannak azonban helyzetek, amikor nem mi döntjük el, akarunk-e minimalistábban élni.. Ha van valami, ami segít átértékelni a cuccok fontosságát az életünkben, az a hirtelen a nyakunkba szakadó természeti katasztrófa. Amikor a hosszú évek alatt gyűjtögetett tárgyak vesznek oda percek alatt, rögtön kiderül, mi az, amire tényleg szükségünk volt!

Ha tűz, árvíz, vagy szélvihar fenyeget, az anyagi javak pillanatok alatt teljesen értéktelenné válnak a szemünkben. Eszünkbe se jut menteni az addig oly nélkülözhetetlennek vélt tárgyainkat – egy dolog fontos, hogy élve megússzuk. A menekülés perceiben csakis az emberek, az állatok, és egy pár fénykép megmentése számít.

Az idei év több olyan természeti katasztrófát hozott, amelyekben emberek ezrei veszítették el mindenüket. A Becoming Minimalist blog egyik olvasója írta a következőket: „…úgy lettem minimalista, hogy próbálkoznom se kellett. A kaliforniai Santa Rosaban található otthonunkat, és minden holminkat elpusztította a Tubbs tűzvész. Csak a kutyáinkat, a rajtunk lévő ruhákat, az autónkat és néhány dolgot hoztunk el. Azt akarom, hogy az olvasók tudják: Amikor mindent elveszítesz, nem fogsz a holmidra emlékezni. Ha majd visszaengednek minket a házhoz, csak pár dolgot szeretnék megtalálni – három darab számomra fontos ékszert, ennyi. A többi csak cucc.

Amióta a tragédia megtörtént, több az áldás az életünkben, mint a veszteség. Minden barátunk imádkozik értünk. Egy másik, bárban dolgozó barátunk felajánlotta az egyik műszakban kapott borravalóját számunkra. A templomunkban, amely sértetlenül megúszta a tüzet, azokért imádkoznak, akik elsőként jöttek segíteni, és óvni az emberek hátrahagyott tulajdonát.

Megtanultam, hogy az ember otthona nem a háza, az otthonod ott van, ahol a szeretteid vannak. Most a nővéreméknél lakunk, négy felnőtt, négy kutya, és remek, hogy együtt vagyunk. Nem tervezem, hogy pótolom az elvesztett holmikat. A házunkat újraépítjük, és újra otthonra lelünk benne, de az a ház mindenki előtt nyitva áll majd.”

Fordítás és összefoglaló: Antal Orsolya, GreenDependent

Megjelent a Kislábnyom hírlevél 2017. decemberi (103.) számában

 

További olvasnivaló a témában: Erich Fromm – Birtokolni vagy létezni?

Forrás: http://slowyourhome.com/194-2/

https://www.nytimes.com/2016/07/18/opinion/the-class-politics-of-decluttering.html

https://www.treehugger.com/green-home/disasters-force-us-reconsider-importance-belongings.html

http://www.startthegoodlife.info/starting-the-good-life/dont-just-declutter-de-own/

 

Megosztás Megosztás